Álmomban vártalak... mindjárt ideérsz. Közben megszólalt az ébresztő. Lenyomtam, mert vártalak. Visszaaludtam, de már nem jöttél.

Úgy érzem, valami kezdődik. Valami, aminek nem kéne és amitől annyira tartok, mint ördög a szenteltvíztől. Vagy inkább annyira, mint a lejtőktől. 

...boldogan kijelenthetem, hogy nekem nem kell több.

Társaságban lenni, amikor szeretnék, egyedül lenni, amikor szeretnék. Menni :)
Zavarban elfogadni, hogy nincs más dolgom, mintkivárni a sort és jól szórakozni. Viselni, hogy valami állat megharap :D ...harminchárom fokban hideg kofolát inni :)
Hétfő este borozni és értékes cikkeket olvasni. Amiktől nemcsak a világ tágul ki, hanem maga az elme.

Közéleti témákról eszélgetni. Egy véleményen lenni, vagy érvelni. Járdán táncolni. Járdán csókolózni. Öt centivel a járda felett hazalépkedni.

Önfeledten nevetni. Ha kell, elindulni. Mindent beleadva dolgozni. Örömmel visszatérni a munkára, ha kell, vagy lekapcsolni a gépet, ha lehet.

Jól szórakozni. Jót tornázni, jót aludni.
Most komolyan....kell ennél több? :)

Hihetetlen...komolyan mondom, ha nem velem történne mindez, azt mondaná, hogy egy agymosós amerikai film tartalmát szavalja valaki és próbálja velem elhitetni.

Pedig nem. Ez mind igaz és valódi. ez a csodás igazság és valóság, ami a nehézségek leküzdése után kijár.

Megölel. Megérintem. Fürödni hív. Bátran igent mondhatnék, de inkább nyugodt szívvel visszautasítom. Filmet választok. Pizzára hív. Vetkőztet.

Szomorú, ha az ember elfelejti, milyen önmagának lenni. És hihetetlen boldogság, amikor visszakapja mindezt, ami ő. :)

A jóéletbe, miért nem mondta senki, hogy ez ennyire nehéz? 

..najó, persze, tudom, mindenki ezt mondja. Csak valahogy nehéz felfogni. Nehéz elhinni, hogy néhány hét alatt mennyire megváltoznak a dolgok. Sokféle dolog. Elég pár hét és a bomlás mindent megtámad. 

...és én már a hajamat tépném és egész nap azt dúdolgatom, hogy "nyílik még a sárga rózsa"... és olvastam, elvoltam. De itt az este, bújni kellene. Vagyis inkább beszélni kellene. Berúgni és az új leple alatt lelépni, elcuccolni, haza a nyugalomba és lezárni ezt az egészet. 

Három hetet még várni akarok. Bárcsak ne bírnám ki.

...és még az álmaim is mellettem vannak. Éjjel még éberebben reflektálok a körülöttem levő világra, mint nappal.

Egy ideje fantáziálok...egy egészen triviális dologról.

Egy csókról. Egy szenvedélyes, túlfűtött, izgalmas csókról.

Új ízekről, mozdulatokról és textúrákról.

Új érzelmekről. 

Nyár...nyár este, kellemes terasz. Baileyst iszogatok, ő borozik, elmélyülten slukkoljuk a cigarettát és néha váltunk egy-két szót. Világrendről, értelemről, utána elmerülünk az éjszaka szépségeiben. A ragyogó Göncölszekérben, a varázslatos Tejútban. Átadjuk magunkat a nyári éjszaka misztikumának. 
Igen, ez...ez az élet vaéódi dicsőítése...

Hogy még akkor is, amikor mindennel teli van a fejem és valóban annyi időm van magamra, hogy bozótlanítsam a szemöldököm, ...tudok bízni a Csodában, várni a szebbet, pozitivista filozófusként bízni a fejlődésben. Mert van. Hiszem, hogy van. 

Már megint...és az utóbbi időben egyre gyarkrabban.
A munka az, ami kirángat a szarból. Furcsa ezt így leírni a "karrierem" elejején, amikor a munka mellett elméletileg számtalan más dologban kellene örömemet lelnem, de valahogy (vajon hogy? :D ) sikerült ilyen defektet begyűjtenem, hogy a munkával kapcsolatos ügyeim villanyozzák fel a hétköznapjaim. Sőt, újabban már a hétvégéket is. Imádok inspiratív, jókedvű emberek közé csöppenni, általuk alkotni, kényes ügyekben "nyomozni", nyomás alatt dolgozni. Hihetetlen önbizalommal tölt el, hogy képes vagyok ugrani, ha kell, rövid idő alatt megírni egy híranyagot, amiről a leadás után és a megjelenéskor is azt gondolom, hogy minden benne van. Ha megdicsérnek, az egy újabb lövés...nem az egómnak, nem az önbecsülésemnek, hanem a jelenleg is formálódó személyiségemnek.

Nem gondoltam volna, hogy egyszer a munkamániás nő képe fog előttem lebegni, mint a boldogság oltára. 

Pihenéssel telt a hétvége? Naná, semmit nem csináltam, tehát pihentem.
közben egy fenét...mindent csináltam, főztem, mostam, takarítottam (a sorrend nem számít :) ), meg dolgoztam, de igazából semmit se. Van, hogy ezek a tevékenységek is felszabadítják az embert. De nem most, olyan volt ez is, mint a hétköznapi taposómalom. Amiből érzem, hogy ki kell szállnom, mert megfojt. És és nem az vagyok, akit bekebelezhet a társadalom, nem! Én én vagyok...és csak én változtathatom meg a jelenlegi állást.
Hiányzik a nevetés, a felszabadult én. Mert ez nem az volt. Hétköznapokon jobban önmagam vagyok.

Kutaisi éltet, de addig el kell varrni a szálakat. (Tejóég, ez mennyire hidegvérűen hangzik!)

Már harmadszor gondolom azt, hogy ki kellene törölni ezt a címet, mert így nagyon durva. De igazából csak magam álltatom azzal, ha virágnyelvre szépítem.

Eljutottam arra a pontra, hogy monológ közben egyszerűen elveszem a fülemtől a telefont és a monitorba révedek. Amikor hallom, hogy csönd van, annyit mondok, ühümm. És megint van legalább másfél-két perc révülésiidőm. Szomorú. Te jó ég, hogy ez mennyire szomorú. Hogy néha rá szólnék, hogy állj már le. Elég. Fejezd abba légyszíves. És nem, nem kedvesen, hanem minden poéntól mentesen.
Viszont még mindig van olyan pillanat, amikor remélek, hogy a jelenlegi állapot átvészelhető, megjavítható. Egyre inkább azt hiszem, hogy ez csak önámítás és a gyávaságom igazolása.

Néha úgy szeretnék a két-három évvel ezelőtti énem lenni!
Eleget tudni, sokat olvasni, elégedettnek lenni... 
Igen, most többet tudok, többet olvasok, elégedettebb lehetek. De a korábbi énem szerette, tisztelte, csodálta, itta minden szavát, imádta minden mozdulatát. A mostani énem meg kritikus szemmel vizslatja, gyakran érdektelenül hallgatja. Viszont nem gúnyolódik 
Szeretnék az lenni, aki akkor voltam, úgy szeretni, ahogy akkor szerettem, azt akarni, amit akkor terveztem.
Minden egyszerűbb lenne.