van tehetetlen?
Hogy mennyire szar érzés azt látni, hogy valaki, aki nagyon fontos nekem, miattam busszankodik. És máson tölti ki a mérgét... mint mindig. Nem beszélünk róla, én nem hozom szóba, ő meg duplán nem.
De nem én vagyok az, aki elveszi az utolsó darab kaját.
Nem én vagyok az, aki bohóckodni fog olyanok előtt, akikelőtt nem akar.
Nem én vagyok az, aki hajlandó hosszú távon eltűrni, hogy picsaságokat hallgasson.
Pedig lehetnék. Igen, semmibe sem kerülne, hogy kicsit alkalmazkodóbb legyek. Hogy el tudjam viselni a dolgokat. Az Ő kedvéért. És mennyive szebb lenne a világ. De a fenébe is, nem akarom! Annyi kérdés felmerül bennem ilyenkor, és mindegyikre tudom a választ, de nem merem kimondani. Megint ez a kettősség. Tudom, hogy nem tehetek róla, de azt is tudom, hogy én is hibás vagyok.
Meddig mehet ez így? Pontosabban, meddig tud ez így menni. Ő őrlődik. Én makacskodom. Ő makacskodik, én nem őrlődöm, csak beletörődök.
...hétköznap kiélem magam, hétvégén alkalmazkodom.