Miért?
Miért van az, hogy ennyire megrettenek, amikor egy rég alakuló elhatározás megérik bennem és szavakat ölt? Teljesen tisztában vagyok a dolgaimmal, megfogalmazom, kimondom és...nem fáj. Nem egészen. Készpénznek veszem. Ilyen az élet rendje.
De miután kimondtam és teljes mértékben eljutott az elmémhez, valami arra késztet, hogy átértékeljem. Hogy mindent átérékeljek. És az ezerszer átrágott dolgok új alakot öltenek, sőt, teljesen szokatlan képek merülnek fel bennem. Olyanok, amik eddig tökéletesen elrejtőztek. Teljesen elbizonytalanodom.
Ennyire hálátlan vagyok? Miért vagyok az? Miért nem becsülöm azt a hihetetlen sokat, ami van és amit kapok. Miért kell mindig több és más? Ez az emberi természet? Hogy mindig azt hajszoljuk, ami nincs és sose vagyunk elégedettek?
Nem, nem igaz. Hisz elégedett voltam, boldog, szárnyaló. Most mintha szárnyszegett lennék. És nem tudom, hogy magamat sebeztem-e meg egy méerész manőverrel, vagy valaki más nyirbálta meg a szárnyam, hogy ne repülhessem át a kerítést. Amit egyébként kolbászból fontak.
Szomorú. Szomorú vagyok és tanácstalan.