Máshogy
Úgy nyilal a halántékodba a fejfájás és a felismerés, mint a cigifüst másnaposan.
Máshogy képzelte el ezt a napot. Ammikor megkérdezem, hogy hogy, akkor vállat von. Nem a te hibád - mondja. Ízlelgetem ezt a kijelentést. Próálom több oldalról megközelíteni, de nem megy anélkül, hogy ne képzelném belé a saját gondolataim.
Még jó, hogy nem az én hibám! Kerülöm a társaságot, minden erőmmel azon vagyok, hogy meneküljek a betűk és a hangjegyek világába. Amikor ott vagyok, akkor is azon agyalok, hogy meddig még? Mikor, hogyan léphetek le...és meddig? Tudod, hogy ez nem az én világom. Hallgatni a lehetetlenek okait, mások szerencsétlenségeit, szálkáit és gerendáit. A gyerekszáj butaságait.
Perszhogy az én hibám! Hisz nem bírok fél óránál többet ott maradni, kibírni. Igyekszem, aztán feladom. Mert szerintem nem számít. Pedig tudom, hogy számít. Nekem is számított, amikor tegnap átaludtad a délutánt, amikor húsz percre nem jöttél ki. Valószinű, hogy nem nyugszol bele, hogy nekem ez nem megy. És nem is akarom, hogy menjen, tehát nagy valószinűséggel nem is fog.
Sajnálom! ...ugyan, mit?
Szédültség, pálinka, bor, puncs. Azt hiszem, csak ilyen hatás alatt tudtam higgadtan elviselni a napot. Már érzem, hogy múlik. És érzem, hogy nem jó. És egyre nem jóbb lesz