Három Óra
Táncszínházba megyünk. Eljön értem. És amikor megtudom, megregem a térdem.
Nem tudom, mi jön, el sem képzelem, mert az elmém valami gátat vet elém, hogy acsak az jut eszembe, ami volt és nem az, ami lehet.
Útközben nevetünk, sokat. Jól érzem magam. Kiszállunk a kocsiból, viccesen visszaszalad, ott maradt a cigi. Rágyújtunk, sétálunk az ajtóhoz. Az ajtón egy fehér papír jelzi, hogy az előadás elmarad. Sejtettem, éreztem, de nem mertem említeni, mert mi van, ha lefújja?
Nevetünk. Akkor megyünk kávéra, ő fizet, mert tartozik. Én is tartozok. Nem, ő fizet. Oké, hisz nő vagyok.
Kávé helyett teázunk, önfeledten csevegünk munkáról, iskoláról, szokásokról, tézisekről. Két órán keresztül. (Közben kimegyek a mosdóba - Rachel by Jóbarátok - hisz ebben a nadrágban igazán van mit nézni. Kilenckor kiballagunk az autóhoz, néha hozzám ér a könyöke, vagy az enyém az övéhez? Nem foglalkoztat. Megyünk. Legszívesebben kilométereket gyalogolnék így, egyméshoz közel-távol.
Hazafelé köd van, furcsán veszi a kanyarokat, de ezt már megszoktam. Mindenesetre sokat javult egy év alatt, bár a kanyarok is mások.
Csevegünk filmekről, könyvekről, sorozatokról. "Milyen nő vagy te?" - kérdi. Én csak kuncogok és nézem a Holdat.
Elhoz a kereszteződésig, két puszi és kiszállok. Közben ott volt a pillanat. Éreztem. És most jobban érzem, mint akkor, ott. A bizsergető, lélektáncoltató pillanat. És egy kérdés tőle: Legközelebb hova megyünk?